Jó tanácsok a Biharba utazóknak - könnyed hangnemben

Beküldve: .

Nem szokványos túrabeszámoló - Kincses László (Okány)

Galbena-szoros

Tizen éve járjuk már a Bihart, évi huszon alkalommal, így felgyülemlett már némi tapasztalat. Most ezt szeretném megosztani veletek.
A leírtak mindegyike velem fordult elő, nem biztos, hogy lesznek hasonló esetek, nem is kell komolyan venni őket, de azért némi támpontot adnak és esetenként megszívlelendők! No, akkor vágjunk a közepébe.
A legfontosabb dolog, hogy mit is vigyünk magunkkal?
Most csak az egynapos autós túrákról beszélek, ezért a kötelezőket (pl. esőkabát, zseblámpa, váltás alsónemű stb.) nem említem.
Ami viszont nem maradhat ki a felszerelésből az előbbieken kívül, azok a következők:
Lapát, napszemüveg, pájszer, zollstock, stihl-fűrész, Symphonia cigaretta, házi szilva pálinka, kockacukor.

A napszemüveg azért kell, mert általában kora reggel megyünk, szinte mindig kelet felé és hiába hajtjuk le az autó napellenzőjét, az túl magasan van - a nap átsüt alatta- és néhány kilométer után már azt is megbánjuk, hogy nem Ausztria felé indultunk. Ahogy haladunk a Román falvakban fokozatosan megismerkedhetünk a gasztronómiai szokásaikkal is, gondolok itt arra, hogy melyik faluban mely szárnyasokat részesítik előnyben a vasárnapi ebéden.
Ezt legjobban az úton kapirgáló jószágok fajtáiból tudjuk lemérni.
Kávásdon a libák vannak többségben, szétterpesztett szárnyakkal sziszegve rontanak felénk, majd, ahogy tovább haladunk, már inkább a tyúkok uralják a közutakat..
A jól nevelt kotlóalj nem is hajlandó addig elhagyni az úttest közepét, amíg közéjük nem hajtunk, akkor is csak sértődötten vonulnak odébb, esetlegesen áldozatokat is hagyva maguk után. Hollódon nekem is volt már ilyen balesetem, de a kifutó háziasszony nem anyázott nagyon - lehet, hogy épp az áldozat volt a kiszemelt vasárnapi ebéd alanya -
Tovább haladva nemsokára megérkezünk a Nagyvárad-Déva főúthoz.
Ez az út kétszámjegyű főút.
Ne tévesszen meg bennünket azonban ez a tény, hiszen itt a különbség az alsóbbrendű utaktól csak a számokban rejlik, minőségben semmit sem jelent.
Ez az út tipikus példája annak,amelyet nem építettek meg rendesen és minden évben renoválják. Nyárra betömik a kátyukat, majd a tél ismét felül kerekedik. Kora tavasszal akkora kátyuk vannak, hogy a cirkuszi kocsiról lepottyant zsiráf csak az elefántzsámolyra állva lát ki belőle. Ilyenkor az út közepére is közlekedési táblákat tesznek, így teljesen kaotikussá válik a forgalom, sokszor azt sem tudjuk ki jön, vagy ki megy és merre.
Minden esetre előző este nem árt egy-két szlalom leckét venni még itthon, hiszen ott biztosan tudjuk majd kamatoztatni a megszerzett tudást, tapasztalatot. Ennél rosszabb már csak ezután következik: Elérkezünk egy útszakaszhoz, amit már elkezdtek felújítani. A Román munkások, sajátos taktikával végzik ezt a műveletet. Kijelölnek egy hosszabb útszakaszt és azon teljesen véletlenszerűen -vagy általam eddig kiismerhetetlen stratégia szerint- tömködik be a kátyukat.
Így mindig fennáll a veszélye annak, hogy egy tempót felvéve, akármelyik pillanatban, akárhol belezúgunk egy lyukba, ott ahol nem is számítunk rá.
A hegyek közé érve már kiszámíthatóbbá válik minden. Itt legalább tudjuk - legalábbis gondoljuk- mire kell figyelni és ez alapján folytatjuk az utunkat. A hegyre felfelé menet önfeledten kerülgetjük a vödörnyi köveket nem is sejtve, hogy lefelé jövet ezek a kavicsok nagyobbak is lehetnek. No ekkor elő a pájszer és a távollétünkben legördült mázsás kavicsokat arrébb görgetve máris folytathatjuk az utunkat. Amire nagyon oda kell még figyelnünk a kb. 3 m széles hegyi makadám utakon, az a hajtű kanyarokban kissé kiszélesedő szakasz - itt tudjuk ugyanis elengedni a szembejövő forgalmat. Nagyon előzékenyek azonban ne legyünk, mert akkor soha sem fogunk haladni - bár ez a szembejövő forgalom függvénye is..
A másik dolog, amire nagyon figyelnünk kell a hegyi utakon! A helyiek bármikor, bárhol, bármely nap- és évszakban vágják a fát! Már messziről kiszúrhatjuk az út mellett veszteglő lepusztult, főleg platós Daciákat vagy látszólag gazdátlan lovakat. Ha ilyet látunk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a meredek hegyoldalban valamilyen szintű fakitermelés folyik.
Mivel semmilyen módon nem jelzik ezt a tevékenységet, nincsenek veszélyt jelző táblák kitéve vagy őrök sem vigyázzák a munkaterületet, ezért fokozott óvatossággal közelítsük meg ezeket a gyanússá vált helyeket.

Így is előfordulhat azonban, hogy egy-két 15-20 mázsás lezuhant rönk állja az utunkat. Nem kell azonban pánikba esni. Ne háborgassuk a helyi favágókat, hiszen időt és idegességet spórolhatunk meg, ha előkapjuk a Stihl-fűrészt a csomagtartóból és magunk biztosítjuk a továbbhaladás lehetőségét. Feljebb haladva újabb nehézségekkel találhatjuk magunkat szembe. Néhol hidak nélküli patakmedrek keresztezik az utunkat. Ilyenkor elővesszük a mérőszalagot és a mért értéket az autónk aljához hasonlítva dönthetünk a továbbhaladás lehetőségeiről. Ahol viszont hidak is vannak a patak felett, ott is gondoljuk át az átkelés lehetőségét, a helyiek ugyanis olyan sebességgel teszik ezt meg, hogy szinte átrepülik. A hiányos deszkákon araszolva ez a művelet pánikot is kelthet némi gyengébb idegzetű útitársunkban.
A hegyekben valahol mindig utat építenek. Most a Kisszedres-Bánffihunyad út nyert el UNIO-s támogatást. A határidő betartása végett gőzerővel folyik az építkezés, ez a feljutást csak időben korlátozza. Példásan meg van szervezve a feljutás lehetősége és a munka folytonossága is. A markológép kezelője széles mosollyal közli, hogy nyugodtan várjuk meg, míg a gépe kanalával az autónk fölött átnyúlva megrakja kővel a mögöttünk álló kamiont.

Kicsit arrébb ismét várakozunk néhány percet, amíg betemetik kővel az átereszeknek ásott útátvágást.
Végre felérünk Pádisra. Itt már teljes nyugalom fogad. A Varasó-rét felé haladva minden a régi. Az utak nem lettek rosszabbak, de jobbak sem. A nyugalom itt nem csak az emberek számára természetes. Itt szembesülhetünk az állatok, főleg a lovak sajátságos táplálkozási szokásaival is. Jobbról-balról dús hegyi legelők vannak, de a pacik a keskeny kis hegyi makadám út közepén mazsoláznak. Bármit tehetünk a kocsiszekrényben, egy tapodtat sem fognak mozdulni az út közepéről. És most jön a csodaszer: Egy vállalkozó szellemű, a zoológiában jártas útitársunk markába nyomva néhány szem kockacukrot máris csinálhatunk némi helyet tovább haladáshoz. Ha feljebb mászunk a hegyoldalakba, ott találkozhatunk a legelőket karban tartó emberekkel is. A vakondtúrások eltüntetését általában a 70-es 80-as korosztály végzi. Ők még szívükön viselik a legelők sorsát, a majdani téli szállásra beterelt jószágok elemózsia forrását. Ezek az idősebb urak általában kedélyes emberek és nem utasítják vissza, ha meghívjuk őket egy cigarettára, míg jelmagyarázattal megbeszéljük a további túránk lehetőségeit. Pöfékelés közben hasznos információkat szerezhetünk a leendő úti célunkat illetően, illetve a közeli forrásokkal kapcsolatban. Tovább haladva, utunk során bárhol találkozhatunk kutyákkal is. A nyájak mellett szolgálatot teljesítő ebektől nem kell félnünk, azok rendesen be vannak tanítva, a gazdájuk egyetlen szavára vigyázzba állnak és elengednek bennünket. Sok kóbor kutya is van, azonban tőlük sem kell tartanunk, hiszen azok általában kiéhezettek és ilyenkor kell előkapnunk a hátizsákból az egyik szendvicset és máris hű kísérőinkké válnak a túránkon. A másik szendvicset még tartalékoljuk, találkozhatunk még másik kutyával is, ha nem, akkor pedig az előző duplán jól jár.

Fent a hegyekben régebben többfelé bányászat folyt, már a római birodalom óta. Ezek az ércekben gazdag helyek mindig is el voltak zárva a kívülállók szeme elől. Ez jellemző pl. a Boga-völgy felsőbb szakaszára, illetve a Biharmező és Rézbánya térségére. Az utóbbi években azonban csökkent a bányászat és a turisták számára is lehetővé tették ezen tájegységek látogatását. Most azonban újfent fellángolt a kincskeresés és ismét bekerítettek egy-két figyelemre méltó turista célpontot. Gondolok itt pl. Rézbánya környékére, ahol kékre festett vaskapuk és őrbódé állja az utunkat. Ilyenkor csodákat tehet némi házi szilva. A jelenlegi őrök sem kerülik manapság a cefre szagát és ízét. Ha nem nagyon kíváncsiskodunk, hanem csak a turista látványosságokra koncentrálunk, akkor még útbaigazítást is kaphatunk a célunkat illetően. Általános tapasztalat: ha kellő odafigyeléssel állunk a dolgokhoz, akkor segítséget is kapunk!
A hegyekben mi vagyunk a vendégek és ha a helyi szokásokat figyelembe vesszük és betartjuk, akkor bizonyosan nyerhetünk egy szép túrát!
Ez még eddig, szerencsére nem az a hely, ahol a „turista" felmegy a géppel, süt valamit, majd nyóc sör, oszt le!
Eltöltünk még fent néhány kellemes percet vagy órát, aztán jön a neheze, a fájdalmas búcsú a hegyektől.
Én mindig sofőr vagyok, de hazafelé jövet a belső és a két külső tükör kicsinek bizonyul. A nyakam mindig ki van tekeredve, jövetben is mindig visszanézem az aznap bejárt hegyek csúcsait,míg el nem vesznek a párában vagy az alkony utáni sötétedésben.

Hazafelé általában más utat választunk, az sem jobb, de legalább nem monoton. Valamelyik falucskában mindig kifogjuk a hazafelé ballagó csordát. A tehenek közé behajtva egyet tehetünk, mi is behajtunk. Gondolok itt az oldalsó tükrökre. Ezt a fontos lépést, ha kihagyjuk, akkor megteszik ezt helyettünk a tehenek a farok csapásaikkal. Nem is hibáztathatjuk őket, hiszen ők csak legyek miatt próbálnak védekezni és teljesen véletlenül csapnak egy nagyot a farkukkal a tükrünkre. Azt sem tehetjük szóvá számukra, ha nyálukat végigcsorgatják a szélvédőnkön, ez a kérődző állatok bevett szokása. A dudát ne nyomkodjuk, hiszen ez nem hatja meg az állatokat. Ehhez már hozzá vannak szokva és egy lépést sem tesznek annak érdekében, hogy mi jobban haladjunk. Jobban járunk, ha türelmesen kivárjuk, melyik jószág, melyik portára igyekszik bemenni, ezáltal felszabadítva előttünk az utat.

Tovább haladva sem lélegezhetünk fel, hiszen rengeteg kihívás vár még ránk, főleg a falvakban.
A helyi fiatalság teljes szélességében elfoglalja a tehenektől átvett utat -nem libasorban- hanem egymás mellett haladva igyekeznek -még eddig nem tudtam megfejteni, hogy hova-
Disco felíratú helyek vannak ugyan, de itt többnyire éltesebb korú emberkék kártyáznak az intézmény elé kihelyezett asztalok mellett.
Miután kiértünk a falvakból, már fel is lélegezhetnénk, de ez csak a látszat. Ezután még jobban kell figyelnünk. A jámbornak hitt őzek errefelé szabadon kószálnak. Próbaképp elénk ugrik egy, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a többi is követni fogja és csak úgy jöhetünk ki nyertesen a találkozásból, ha a lábunkat a fékpedál fölött tartjuk!
Az előttünk haladó traktorok mindegyike ki van világítva valamilyen szinten.
Ez azonban nem az általunk, itthon megszokott állapotokat tükrözi. Többnyire egy lámpácska pislákol valahol és azt nekünk kell kitalálni a a távolból, hogy az a traktor elején, hátulján vagy melyik oldalán van elhelyezve. Találkozunk még hazafelé jövet néhány kivilágítatlan fekete kutyával is, de ez már csak a kreativitásunkon múlik, hogy merről kerüljük ki őket. Az én általános tapasztalatom az , hogy a kutyák a felezővonalon megállnak és onnan visszafordulnak. Ezért jól figyeljük meg az elébünk kerülő jószágot, mert pl. a macskák esetében ez a tézis már nem fedi a valóságot, a macska átszalad előttünk! A határnál már kellemetlenség nem érhet bennünket. A határőrök megnézik a papírokat, majd továbbot intenek. Néhány km. megtétele után azonban a VÁM-osok tüzetesen átnézik a kocsiszekrényt, de csakhamar rájönnek, hogy nem mi vagyunk a célpontjuk.
Ezek után már csak a fürdőkád következik -itthon- , ahol a 38 fokos vízben nem próbáljuk meg lemosni magunkról a megszerzett élményeket, csupán a némi koszt, ami tulajdonképpen nem is kosz.
A kosz az, amit itt helyben nap, mint nap összeszedünk és sokszor meg sem tudunk szabadulni tőle!

Tisztelettel:
Kincses Lászlótomasz, vagy HDK"