A Szelek barlangja

Beküldve: .

Királyerdő-hegységSzelek barlangja

Szelek barlangja a kedvelt Bihar megyei kirándulóhelyen Vársonkolyos határában található a Sonkolyos-Révi sziklaszorosban. Románia leghosszabb barlangjának (eddig több mint 50.000 méteres feltárt szakasz) felfedezése Bagaméri Béla barlangász nevéhez fűződik, járatainak feltárásában pedig dr. Daniel Coman és Iosif Viehmann, a Barlangkutató Intézet kutatói szereztek elévülhetetlen érdemeket.

 

Az 1957-ben Dumitru Bodea, helyi bányász útmutatásai alapján indult el Bagaméri Béla – első emberként a Szelek barlangjának felfedezésére és, megnyitotta az Erdélyi Szigethegység barlangászatának egyik a mai napig lezáratlan fejezetét. 1962-ben a Bukaresti Ifjúsági kiadó gondozásában jelent meg könyv Szelek barlangja címmel, amely csodálatos színekkel adja vissza a földalatti világ felfedezésének embert próbáló kalandját.

A barlangrendszer négy fő szintre tagozódik, az alsó aktív és a fölötte, kiépült három fosszilis, passzív járatra. A Szelek barlangja annyira labirintus-szerű, hogy az eltévedés veszélye miatt a nagyközönség elől lezárták, jelenleg főként barlangi kutatómunkát és a további járatok feltárását végzik benne.

  

  Active Image

 

Hegyek mélyébe rejtőző barlangvilág”

 

Részletek: Bagaméri Béla – Dr. Daniel Coman – Tóth Kálmán Szelek barlangja c. könyvéből

„… A sziklarésből hideg levegő áramlott ki. Olyan erővel, hogy a feldobott száraz falevelet jó félméternyire sodorta tovább, de egyébként az erős szél zúgása is hallható volt. A rés valóban olyan kicsi, hogy azon keresztül becsúszni a barlangba lehetetlenségnek látszott. A barlangi láz azonban már elfogott, s elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, valahogy csak átpréselem magam még ezen a szűk hasadékon is.

 

Megpróbáltam a hasadékot megtisztítani a különböző törmeléktől, és így annyira megnagyobbítani, hogy bekúszhassak a föld mélyébe. Több órás munka után - amelynél jó hasznát vettem növénygyűjtő kis ásómnak - a sziklarést már annyira megtisztítottam, hogy fekve és oldalt esetleg - ha beljebb nem szűkül össze a rés - megkísérelhetem a bekúszást.
Meggyújtott karbidlámpámat azonban az igen erős léghuzat kioltotta, így villamos zseblámpámat elővéve készültem fel a bejutásra. Féloldalt fekve sikerült bepréselnem magam a sziklanyílásba, azonban vissza kellett húzódnom, mert rájöttem, hogy ezen a keskeny résen csak úgy juthatok be, ha két karomat előre nyújtva, lábbal és kézzel segítem magam. Mintegy három méteres kúszás után a sziklarés kitágult, és már talpra tudtam állni. Előttem erősen lejtő barlangi folyosó sötétlett. Amikor bevilágítottam, láttam, hogy ez a folyosó szakadékba torkoll. Az agyagos, igen csúszós sziklán nem mertem a szakadék széléig menni, mert nem tudtam, milyen mély lehet.
Köveket dobáltam le, hogy az esetleges mélységet megtudjam. A kő esése arra mutatott, hogy 3-4 méternél nem lehet mélyebb, így aztán nekivágtam az útnak, hogy ebből később "Szelek csarnokának" elnevezett fülkéből, - kürtőmászással leereszkedjem a szakadékba.
Nem csalódtam, mintegy négyméteres mászás után földet értem, és itt már - kikerülve az erős léghuzatból - meggyújthattam karbidlámpámat. Meredeken lejtő folyosó nyílása sötétlett előttem. Egy pillanatra elgondolkoztam: a józanésszel ellentmondó vállalkozásba keveredtem.
Nem lett volna szabad egyedül bemerészkednem az ismeretlen barlangba. A legkisebb baleset, egy meglazult kő által előidézett omlás örökre elzárhatta volna előlem a visszavezető utat. Senkivel sem közöltem felfedező kirándulásomat, és így a legkisebb reményem se lehetett arra, hogy mentő expedíció induljon utánam.

 

- A legokosabb lenne visszafordulni - mormogtam magam elé, de az előttem sötétlő folyosó annyira járhatónak tűnt, hogy mégis csak nekiindultam. Ez a barlangrész, amely később a "Felfedező ág" elnevezést kapta, lejjebb törmelékkel volt eltorlaszolva. Intő jel az ilyesmi, de most már tovább sodort a barlangkutató láz, és csak az az egy cél lebegett előttem, hogy minél mélyebbre jussak a hegy gyomrába. A törmeléktől balra másik járatot vettem észre.
Mintegy négy-öt métert négykézláb haladva ebben, egyszer csak egy elég tágas, úgy két méter mély, kútszerű üreg szélén találtam magam. Nem sokat tétováztam, hanem leugrottam, és innen egy jól járható, elég rövid folyosón keresztül hatalmas terembe jutottam.

Lámpáim fényében a legkülönfélébb cseppkőképződmények sokasága tündökölt előttem.
- Tündérvilág! - sóhajtottam fel, és a látottaktól elbűvölten egy sziklára ültem.
A szívem ott dobolt a torkomban, és ujjongani tudtam volna a diadalérzéstől. Íme: megnyílt előttem a hegyek mélyébe rejtőző barlangvilág. Győztem. Ahogy lámpám fényénél fel tudtam becsülni, a terem igen nagy méretűnek látszott. Úgy hatvan-hetven méternyi részét megvilágította lámpám, de a többi sötétségbe veszett. A terem közepén pedig ott csörgedezett a felszínen látott patak. Föld alatti medrét finom homok szegélyezte. A cseppkőképződmények rendkívüli gazdagsága és változatossága pedig minden általam eddig ismert barlangot felülmúlt.
Valahol vízesésnek is kellett lennie, mert tompán dübörgő hangjának egyenletes zúgása betöltötte a termet. A hang után ítélve, a vízesés nem lehetett messze, bár a barlangok visszhangja igen csalóka az ilyenféle becsléseknél. Itt ebben a hatalmas teremben, ahol a cseppkődíszítmények között a hatalmas barlangi boltozat szinte a levegőben látszott lebegni, ismét elfogott az egyedüllét nyomasztó érzése. Ennek ellenére mégsem tudtam elhatározni magam a visszatérésre. A könnyen járható barlangrész továbbhaladásra csábított…

Sonkolyos

 

Sárosan, alaposan megtépázva kerültem elő a Szelek odújából. Nem csoda, hogy amikor a sziklahasadékból előbukkantam, a közelben legeltető pásztorokat ugyancsak meghökkentettem. Vaskos furkósbotjaikat jól megmarkolták, s úgy közelítettek felém.
Nagy nehezen és csak félig-meddig sikerült meggyőznöm őket arról, hogy élő hús és vér ember vagyok, és semmi közöm "a hegyek szelleméhez". De azután is csak tisztes távolból méregettek végig.
- Aztán, megtalálta? - szólalt meg végül az együk. Sehogyse akarták elhinni, hogy nem kincseket keresni bújtam be a hegy mélyébe.
- Az öregek is mondják - erősködtek -, hogy kincseket rejt itt a hegy mélye.
Laposakat pislogva, gyanakodva nézegettek utánam még akkor is, mikor már a lejtőn ereszkedtem lefelé.
... Ha jól meggondoljuk, igazat mondtak, mert a Sonkolyosi-szoros hegyvonulata valóban kincset, a karsztvidék legszebb természeti kincsét, egy cseppekbe kövesedett tündérvilágot rejteget...."


(fotók: Czumbil Attila)