Kalandos Nagy-Bihar-túra március idusán

Írta: Pásztai András Beküldve: .

 
Szikrázó napsütésben gyülekeztek az idei Nagy-Bihar túra résztvevői 2012 március 15.-én az új Vértopi sípálya tövében. A Nagy-Bihar túra immár harmadik alkalommal került megrendezésre a forradalom és szabadságharc évfordulóján. Az összesen kb-65-70 fő, - amelyből csak a Csabai Bihargók csapatából mintegy 20-an voltak jelen – szervezetten, rutinosan készülődött a túrához. Még Barnabás, az airedale-terrier is fegyelmezetten várta az indulást.

A csoport egyik része előre indult az új sípályák tövében vezető ösvényen, míg mi, a többiek a kényelmesebb megoldást választva úgy döntöttünk kipróbáljuk az új felvonókat, ezzel is „megspórolva” kb. 200 m. szintet az 1000-ből. A vértop-i új sípályákon az idei szezonban állították üzembe a 4 üléses felvonókat. Aznapi első vendégekként toporogtunk a zárt vezérlőszoba előtt, mire megjelent az üzemeltető személyzet. Elsőre furcsának tűnhetett, hogy a felvonók háttal indulnak a menetiránynak, de, amint beültünk nem bántuk meg, hogy nem vártuk meg a fordított széksorokat. Ahogy emelkedtünk - háttal a pályának - sorra tűntek fel előttünk a Királyerdő hegység, a Vlegyásza és a Gyalui havasok vonulatainak csúcsai. Csak a látvány kedvéért is érdemes felülni a felvonóra (ahogy sokan ezt is teszik) hiszen a 6 lejes viteldíj a visszaút árát is tartalmazza.
 
A felvonó végállomásától jobbra indul a túraútvonalba becsatlakozó ösvény, amely aztán meredek kaptatón vezet fel a nyeregre. A nyílt terepen a fagyos porhó nem mutatott hajlamosságot arra, hogy kemény réteggé álljon össze a talpunk alatt, úgyhogy esély sem volt rá, hogy az elöl haladók nyomot tapossanak a többieknek. Mindenki a „saját útját” járta, aminek a következtében 4-5 méter széles sávban sikerült feltúrni az addig tükörsima, jégréteggel fedett havat. A Suttogó-kőhöz (1658 m.) felérve, már eléggé szétszakadt a csapat. Kisebb csoportok már a napsütésben fürdő gerincen jártak.

Hótalpak nélkül a nagyobb testsúlyú turista helyenként térdig/derékig süllyedt a szikrázó kristálytengerbe, ezért többen, megunva a folytonos elmerülést, egyes szakaszokon négykézlábra ereszkedtünk. Számunkra ez volt az előrehaladás egyetlen hatékony - bár igen lassú - módja. Ahol az ember testsúlyát megbírta a jégréteg ott viszonylag jól lehetett haladni. Sajnos ezekből a szakaszokból volt kevesebb. Valamelyest következtethettünk a hóréteg vastagságára, hiszen a kis boróka-fenyők csúcsai néhol előbukkantak a fehér takaró alól, ami kb. 1-1,5 méteres hórétegre utalt.
Néha még azoknak is meggyűlt a bajuk a haladással, akik hótalpakkal indultak el. Talán azok „jártak” a legjobban, akik a sílécet választották. A gerincről többen visszafordultak.
Bár nem volt órára lebontott túraterv, azt mindenki tudta (vagy érezte), hogy ha egy adott időpontig nem tud felérni a csúcsra - muszály visszafordulni.

Egy fránya ízületi gyulladás miatt, egyre erősebben sajgó jobb térddel, kb. 1,5-2 km.-re a csúcstól én úgy döntöttem, inkább megvárom a gerincen míg 12 éves lányom, Edina, életében először meghódítja a Nagy-Bihart. Ennek a távnak a megtétele a viharos szélben és a másfél-kétméteres hóban oda-vissza majdnem 2 órájukba telt.
 

Számomra nem volt nehéz elütni az időt hiszen lélegzetelállító látványban gyönyörködhettem a gerincről. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy gyermekkorom óta járhatom ezt a vidéket, de ezen a napon annyira derült, ragyogó égbolt alatt lehetett élvezni a látványt, ami nem minden téli gerinctúra alkalmával adatik meg. Az égbolt hóról visszatükröződő kéksége mindent bevont. Ezt a színharmóniát csak néhány lengedező felhőfoszlány és - a feltűnően sok - repülőgép kondenzcsíkja szakította meg. A lábunk alatt elterülő tájon nyugat felé végigtekinthettünk a Szigethegység belényesi medencébe nyúló lankáin. Kelet felé pedig a Szigethegységet átszabdaló ezernyi völgy hullámai és az Aranyos völgyének markánsabb vonala vezették a szemet. Aki már ismeri őket, annak is izgalmas felidézni és kitalálni, hogy egy-egy völgy épp milyen kistelepülést, utat, barlangot, vízesést rejt, a hullámzó dombhátak merre, mit takarnak. Aki járt már a magasabb hegységek csúcsainak szikár, száraz meredélyein, annak a számára erőteljes kontraszt ennek a lágy, hullámzó vidéknek a látványa. Számomra ez utóbbi sokkal érdekesebb, izgalmasabb - talán titokzatossága miatt is - évtizedek óta kimeríthetetlen tárháza a természeti csodáknak.

 
Szó szerinti „emelkedett” elmélkedésemet néha megszakították a Nagy-Biharról visszatérő csoportok. Valamennyien arról számoltak be, hogy a csúcshoz közeledve egyre erősödött, a csúcs előtti meredek emelkedőn pedig már dermesztővé vált az oldalszél. Mint elmondták fenn a csúcson csupán 10-15 percet lehetett elviselni. Mindenkiről készült egy-egy közös fotó, rövid pihenés és már érkezett is a váltó-csapat a csúcsra.
 
 
Miután Edina lányom sikeresen megmászta az 1848.5 m.-es Nagy-Bihart és Jankuly Imivel (a túra ötletgazdájával) együtt leért hozzám, mi – immár hármasban - együtt indultunk visszafelé, utolsókként.
A térdem ekkor már alig-alig tudtam behajlítani, ami miatt jelentősen lassítottam kis csapatunkat. Szerencsére a többiek már mind leértek az erdőbe a gerincről, sőt olyanok is voltak, akik már lenn a sípálya tövében, a parkolóban várták társaikat.

Mire mi a Suttogó-kőhöz értünk már lement a nap és megtapasztalhattuk, milyen a naplementével érkező hirtelen lehűlés és még a nappalinál is dermesztőbb, a porhavat felkavaró viharos szél a hegygerincen. Itt, a korábban vaddisznótúrásra emlékeztető nyomainkat is elfedte a kavargó hó, és egyre fenyegetőbbé vált a felismerés, hogy aki nem jut le mihamarabb a gerincről, az akár ott is hagyhatja a fogát. Ráadásul miattam Imi és Edina sem tudtak haladni. Ekkor döntöttem úgy, hogy a hegyimentőkhöz fordulok: „Itt már nincs mese, szólni kell Tadiéknak (Pintér István – a bihari hegyimentő szolgálat elnöke)”. Követve a „hivatalos” eljárást – Imi telefonján hívtuk a 112-őt. A központi számon a diszpécserek egy ideig nem tudták eldönteni, hogy Bihar vagy Fehér Megyéhez tartozik-e a problémám, ugyanis épp a gerincen húzódik a két megye határa és a sípályáknál mindkét megye hegyimentő-szolgálata bázist tart fenn. Ismertettem velük a pontos helyzetünket, bár a süvítő szélben kétséges volt a számomra, hogy „átment” az infó. Közben Jankuly Imi adóvevőn sikerült értesítse a már lenn lévő társainkat, akik személyesen is szóltak a bihari hegyimentő fiúknak.

A tovább erősödő szélben már távolodtunk a Suttogó-kőtől, amikor visszajött segíteni a Csabai Bihargók vezetője, Varga Sándor és kölcsön adta a hótalpakat, ami a számomra óriási segítséget jelentett. Sikerült lebukdácsolni az erdőbe, amely valamelyest védettséget nyújtott a süvítő széltől.
A túraútvonal erdei része - a sípálya mellett - a túra legmeredekebb szakasza. Ezen a viszonylag kis távolságon (légvonalban 1 km.) kb. 220-230 méteres a szintkülönbség. Menetben ezt sikerült „megspóroljuk” a felvonóval, de a felvonók csak 17 óráig járnak. Lefelé – makacskodó térddel - nekem lehetetlennek tűnt a megtétele. Szerencsémre az erdőben már jöttek is elénk a hegyimentők, Kokes János és Molnár Ákos, akik szánkójukon Jankuly Imi valamint Varga Sanyi segítségével levontattak a sípálya felső pontjáig. Innen Kokes János a szolgálat motoros szánján szállított le a hegyimentő-bázisig.
 

A bihari mentőszolgálat otthonos vértop-i bázisán, Kokes Alice meleg teával fogadott. Orvosi ellátásra és az orvosi eszközökkel alaposan felszerelt betegellátó szoba igénybevételére nem volt szükségem. A nagy igénybevétel miatti ízületi gyulladás pihentetéssel 3-4 nap alatt elmúlik (sajnos már tapasztalatból tudom). Már csak a pályán hagyott kis csapatban lévő lányomért aggódtam, - mint utólag kiderült feleslegesen, ugyanis egyenesen élvezte, ahogy lefutottak a sípálya meredek lejtőjén. Érkezésem után 15 perccel már ők is ott voltak a hegyimentő-központban. A Bihari Hegyi- és Barlangimentő Szolgálat vértop-i bázisán a srácok elmondták, hogy nekik nem feladatuk a hegyen rekedt túrázók lehozása, ezért már riasztották a nagyváradi központot is. Szólni kellett tehát nekik újból, hogy ne induljanak el, mert már rendben leértem. Régi barátom, Pintér István - a Szolgálat elnöke épp Váradon volt, amikor szóltak neki rólam. Még volt kedve azon viccelődni, hogy erről majd együtt írunk cikket és épp én rontom az amúgy sem fényes statisztikát. :-)  Én sem gondoltam volna, hogy így tapasztalom meg - a saját bőrömön - a hegyimentők munkáját, amiről annyit cikkeztem. Ugyanakkor így legalább hitelesen és minden túlzás nélkül írhatom le ide, hogy profi módon: segítőkészen, gyorsan és szervezetten dolgoztak a bihar megyei hegyi- és barlangi-mentők, amikor szükség volt rájuk. Ahogy köszönet illeti a magyarországi túratársakat is, akik segítsége nélkül lehet, hogy csak órák múlva keveredek le a hegyről. Újra bebizonyosodott, amit 25 éve a váradi Cristal klubnál megtanultunk: a hegyen senki sem ismerős vagy idegen, itt mindenki egymásra van utalva.


Miután elbúcsúztunk a hegyimentőktől és a túratársaktól, Edinával ezúttal igazán különleges élményekkel, és minden szempontból „emlékezetes” túrával a tarsolyunkban ültünk az autóba. Az Aranyos-völgy - méteres hóval szegélyezett - de száraz, letisztított aszfaltcsíkján még el kellett furikázzunk a pályától 16 km.-re lévő felsőgirdai szállásunkig. A Dig panzióban már várt egy 12 éves Bihar-hódító leányzó - egész nap aggódó - édesanyja, a frissen készült vacsora és Traian Dig bácsi jófajta szíverősítője. Mondanom sem kell, hogy az izzó hasábokkal megrakott kandalló előtt volt miről mesélnünk Edina aggódó anyukájának és a háziaknak.
Pásztai András

További fotók: Nagy-Bihar 2012