Tartalomjegyzék
Kalandok a Bihar-hegységben
Kutatás az éjszakában
Reményt vesztve
Nyertes túrabeszámolóink (1)

Életmentés és egyéb kalandok a Bihar-hegységben

Gyulafi László - Budapest
2003 októberében a Bihar-hegységben túráztunk. Egy nap bejártuk az Elveszett-világot és a Szamosbazár körútjait. Ezzel tíz órányi kemény hegyi túrát tudhattunk magunk mögött, és már csak az esti pihenésre, sörözésre tudtunk gondolni, amikor két megrémült magyar turistával találkoztunk. A szülők elveszett gyermeküket keresték, aki felnőtt barátjukkal indult rövid túrára, ám még nem érkezett vissza... Alaposan kikérdeztem őket, s a következőket tudtam meg: a felnőtt és a fiú egy magas szirtre (Galbina-szirt) mentek fel naplementét nézni. Zsemlámpát nem vittek magukkal, ahogy térképet, gyufát, meleg ruházatot sem. Ekkor már két órája korom sötét volt, az erdő azon része a medvék egyik kedvelt útvonalán fekszik, az ösvények sziklás, szakadékos utakon vezetnek, és éjszaka +3 fokos hideg várható. Tökéletes bihari idill...


Mivel a sötétben nem várhattuk az eltüntek felbukkanását, gyorsan szálláshelyünkre, a közeli turistaházba siettünk, hogy felkészüljünk a keresésükre. A turistaház idős gondnoka már 25 éve járja az erdőt és 15 éve hegyimentő. Korábban megtanított egy trükkre, a farkasok elriasztására... Ő, és a szülők autóval indultak a másfél órányira lévő városba segítségért. A Salvamont országos hegyimentő szolgálat helyi önkéntesei tehát három óra múlva érkeznek. Addig nekünk kell megtenni minden tőlünk telhetőt. Most minden perc számít. Ilyen terepen bármi megtörténhet, és a legrosszabbra kell felkészülni. A hegyimentők esetei legtöbbször újságok címoldalára kerülnek. Csak az elmúlt két évben két jelentős akciójuk volt éppen e helyen. Egy lábtöréses, és egy tragikus kimenetelű barlangász tragédia okán jöttek ide. Az érintett barlangokban mi is jártunk, és minket is rendkívüli óvatosságot igénylő helyzetek fogadtak. Most felszíni segítségnyújtás kell. Lehet, hogy egyiküknek komoly baja esett, s a másik mellette virraszt.
 
Nagy Laci barátommal a térképen meghatároztunk egy másfél négyzetkilométeres területet, ahol az eltünteket a sötétedés érhette. Lámpa nélkül ennél messzebbre nem juthattak a szirttől. Bár egész nap nem ettünk szinte semmit, a felelősség most nagyobb volt, ezért csak néhány korty pálinkával, és néhány csokoládéval tankoltuk fel magunkat, majd gyors léptekkel beléptünk a korom sötét vadonba. Hogy rövid legyek: a következő két órában igen kemény menetben fésültük át az óriási terület jó részét, de semmit sem találtunk. Ordibáltunk mindenfelé, reflektorokkal pásztáztuk az erdőt, a legkisebb válasz, vagy nyomok nélkül. Mivel sehonnan sem kaptunk válaszjeleket arra gondoltunk, talán nincsenek is ezen a területen. Az, hogy egyszerre mindketten balesetet szendvedtek, valahogy nem tünt valószerűnek. Viszont több irányba is indulhattak a szirttől, s így sokkal messzebb lehettek tőlünk. Ezért elhatároztuk, hogy visszafordulunk, bevárjuk a hegyimentőket, és elmondjuk nekik a tapasztaltakat.