Tartalomjegyzék
Kalandok a Bihar-hegységben
Kutatás az éjszakában
Reményt vesztve

Mire visszaértünk a házhoz, lámpáink teljesen lemerültek. Ettünk valamicskét, és a térképet ismét jól átböngésztük. Különböző verziókat dolgoztunk ki a további keresésre. Még volt másfél óra a hegyimentők érkezéséig, és nem akartam tétlenül várakozni ezalatt. Nagy Laci a házban maradt, megvárta a szülőket. Én pedig a hátizsákomba tömtem egy kulacs forró teát, pulóvereket, csokit, hőtartó fóliát, némi alpintechnikai felszerelést, derekamra kötöttem a tőrömet, összeszedtem a házban fellelhető összes zseblámpát, és visszaindultam a hegyekbe.

A következő másfél óra alatt újabb területet jártam be, de semmit sem találtam. Néha rám tört a frász, egy lezuhanó száraz faág miatt, vagy éppen a saját árnyékomtól. Ilyenkor meghúztam a pálinkát, és mentem tovább. Kiabáltam, világítottam körbe-körbe, majd csöndben megálltam és vártam a választ. De semmi. Ránéztem az órámra, majd sietve visszafutottam, és még időben elcsíptem a szülők autóját. Hátul a hatalmas csomagtartóban gubbasztottak a hegymentők. Összesen hatan voltak. Az aggódó anyukának gyors tájékoztatást adtam, és biztattam őket, hogy a terület óriási, bízzanak a mentő expedicióban. Azt is mondtam nekik, hogy nyugodjanak meg, egész biztosan semmi baja a fiuknak. Szemrebbenés nélkül tettem ezt a kijelentést, holott semmiben sem voltam biztos. De a szülők, különösen az anyuka riadtsága ezt követelte tőlem. A mentőcsapat kipattant az autóból, s profikhoz méltón azonnal menetkészen álltak.
Kevés angol tudásommal tájékoztattam őket az eddig bejárt helyszínekről. Bár elismerően mértek végig az eddigi három órás kutatás miatt, de nem akartak magukkal vinni. Ez kicsit bántott. Majd összenéztek, kérdezgettek egymástól valamit románul, lekapták a hátizsákomat, behajították a kocsiba, s rám pakoltak két összecsukható hordágyat. Ebben a pillanatban fogtam fel, hogy mire vállalkoztam. Aznapi túráimmal együtt már tizenhárom órája talpon voltam, ritka kemény terepen meneteltem le-föl, ezek a velem egykorú srácok pedig autóval jöttek idáig, csöppet sem fáradtak, ma már biztosan többször is étkeztek, s most frissen indulnak a hegyekbe ki tudja hány órás menetelésre...biztos bírni fogom én ezt? Visszalépni eszembe se jutott, sőt egy patakon hamarabb keltem át - hiszen reggel óta gumicsizmában voltam- mint ők. De az előnyt pillanatok alatt behozták, rohantak előre, fel a meredek kaptatókon.
Egy helyen rövid eligazítás következett. A csapatvezető a térképen kijelölt három kör alakú területet ugyanott, amerre órákkal korábban én is Nagy Laci barátommal. Ezeket a részeket osztották fel egymás között. Emlékeztettem őket a közeli katlan előtti elágazásra, mely könnyen összetéveszthető a helyes iránnyal, és mivel arra nem jelöltek ki karikát. Ezen meglepődtem, ám hamarosan megérkezett onnét is újabb két hegyimentő. Már bejárták. Rám néztek, kollégának neveztek, biztos azért, mert nekem is piros nadrágom volt mint nekik. Az övéké persze hegyimentő egyenruha, az enyém itthoni műhelyruha, kedvenc piros kenguru nadrágom. A lényeg hát, hogy jól szervezetten, azonnal minden csapat nekiiramodott a maga területének. Ekkor volt hajnali egy óra. A következő órák kemény erőltetett menetben teltek. Egy helyszint csigavonalban többször is körbejártunk, egyre tágulóbb körben. Majd jött a következő. Fáradtságom meglepő módon teljesen eltünt, valami ösztönös belső energia szabadulhatott fel, mely erőt adott. Ilyet még nem éltem át. Frissnek, erősnek éreztem magam, noha már tizenöt órája semmit sem ettem, s nem ittam. A csoki már régen felszívódott, a pálinka kiszárított, mégsem éreztem hiányát élelemnek. Szervezetemet a teljesítés szüksége irányította, minden tartalékot feldolgozott. Szellemileg is hihetetlenül felfrissültem. Ez valami önvédelmi mechanizmus lehetett, mert órák múlva valami rémisztő dologra lettem figyelmes, s ha nem vagyok tökéletes szellemi kondicióban, hát akkor biztosan máskép élem meg. Nem volt nagy dolog, csak egy ellesett pillantás. Miután már a sokadik alantasan megbúvó aknába is belenéztünk, minden szakadékba leereszkedtünk, s már hetedik órája jártuk a terepet, a srácok összenéztek, s reményt vesztve lemondtak a további kutatásról. Ezt láttam az arcukon, ezt a lemondást. Ettől ijedtem meg.