Tartalomjegyzék
Kalandok a Bihar-hegységben
Kutatás az éjszakában
Reményt vesztve

Mert abban a pillanatban állt össze a kép előttem is. Hiszen amit csinálunk, amit itt már hét órája teszünk gépiesen az nem más, mint két olyan eltünt ember kutatása, akik már hetedik órája nem adnak jelet magukról, holott már el kellett haladnunk mellettük. Messzebb nem juthattak ekkora körnél. A naplementét nézték, s annak adott időpontja van. Ahhoz lehet mérni. Még nézelődnek egy kicsit, ezzel is megy az idő, azután eszükbe jut, hogy késő van, akkor már ennyi meg ennyi az idő, de mi van ha nem nézelődnek, akkor viszont már otthon kéne lenniük. Akkor még leérhettek volna időben, de nem értek le. Ezért a kutatási területet kitágítottuk, már nagyobb köröket jártunk be. De bármelyik úton indultak is visszafelé, adott idejük volt. Akkor rájuk sötétedett, messzebb nem mehettek. Lámpájuk, gyufájuk nincs. Tehát látnunk kellett volna őket eddig. Nem láttuk. Látniuk kellett volna minket, és jelezni. Nem jeleztek. Akkor hát, baj van.
Mikor reggel nyolcra visszaértünk a házba, a szülők felugrottak a kályha mellől, ahol előző éjjel óta virrasztottak. Sosem felejtem el azt az aggódó pillantást, mellyel az apuka és anyuka minden rosszra felkészülve keresték közöttünk a fiukat. Belém hasított a felismerés, mire gondolhatnak most. Tudtam, mondani kell valami megnyugtatót. A hegyimentők egy szót se szóltak, és ez nekem is nagyon ijesztő volt. A szülőkben minden némaságban eltelt másodperc csak erősítette a rettegést. A rettegést a legrosszabbtól. Tudtam, meg kell törnöm a csendet, reményt kell adnom nekik. Arról kezdtem beszélni, milyen nagy az esélye, hogy éjszakára behúzódtak egy kisebb barlangba, mert abból rengeteg van a környéken. Egy kicsi, kényelmes, biztonságos odu, ahol átvészelték a hideget...-bár tudtam, hogy ha ez így lenne, biztosan válaszoltak volna a kiáltásainkra, észre vettek volna minket, ez egész biztos. Mindenesetre megpróbáltam nyugodt maradni, és hihetően hazudni. Most az volt a cél, hogy ők megnyugodjanak. És ez hatott. Szemmel láthatóan nyugodtabbak lettek, bár féltem tőle, hogy a szomszéd asztalnál kávézó mentőcsapat viselkedése felkelthetik gyanújukat. A szótlanságuk és komor arcuk nagyon árulkodó volt. Megpróbáltam elterelni az anyuka figyelmét róluk, beszéltem hozzá, mondtam mindent ami csak eszembe jutott. Természeti leírást a környékről, hogy nem is volt annyira hideg az este mint szokott lenni, hogy most már szerencsére szépen világosodik, és milyen erősre főzik itt a kávét, és még mondtam volna tovább is, de közben kinyílt az ajtó, és belépett rajta a fiuk és a másik figura.

Azóta fél év telt el. Csoportos túráinkon azóta nagyobb óvatossággal próbálom emberek reakcióit előre megjósolni. Miután ugyanis megkerült a két póruljárt alak, és kellően átmelegedtek a kályha mellett, és már a szülők is megnyugodtak valamelyest, körbe ülték fiukat, és lassan fény derült a titokra. Mint tudjuk, a fiút a család felnőtt barátja vitte naplementét csodálni, nem volt tehát egyedül. Végig arra gondoltunk, talán még naplemente előtt odébb álltak, így nyerhettek időt és kerültek a megjósolt körön kívülre. Gondoltunk arra is, hogy egyikükkel baleset történt, s a másikuk sokkot kapott, ezért nem válaszol kiáltásainkra. Az is felmerült, hogy mindkettőjükkel egyszerre történt szerencsétlenség: föld alatti üregbe zuhantak, patakba estek, átfagytak, megfagytak. De arra nem gondoltunk, hogy kutya bajuk, és végig láttak-hallottak
minket!

A pasas elmesélte, hogy csakugyan rájuk sötétedett, de bebújtak egy gödörbe, és a lehullott avarral vastagon betakaróztak. Kérdésemre, hogy miért nem jeleztek vissza amikor világítottunk és ordibáltunk mindenfelé, azt felelte, hogy ő bizony fütyült (!), de mivel mi nem válaszoltunk, többet nem próbálkozott...

Összesen tizenegy órán keresztül jártuk az erdőt e miatt feleslegesen. Egyszer egészen közelre is jutottunk hozzájuk, egyetlen kiáltással, üvöltéssel rájuk találhattunk volna. De a fütyülésen kívül eszükbe sem jutott egyéb hangjelzést adni.

Azt hiszem, a legnagyobb baj az volt, hogy nem érezték magukat veszélyben. Ha abban lettek volna, ha tudnak a medvékről, ha fagypont alá süllyed a hőmérséklet, de csak ha racionálisan felmérték volna a helyzetüket, akkor már ordibáltak volna. De sajnos a család barátjának eszébe sem jutottak a fiú aggódó szülei...

Ez a mentő expedició szerintem arról szólt, hogy a mások fejével is tudni kell gondolkodni. Törödni kell azzal amit mások gondolnak. Törödni kell másokkal. A Salvamont hegyimentő szolgálat Bihar megyei tagjai az államtól csak a felszerelést kapják ingyen. A bakancsot, a piros nadrággal. Ez nem a munkájuk, tehát nem ebből élnek. Ha munkaidejükben történt volna mindez, akkor arra az időre a országos átlagbérnek megfelelő járandóságot kaphattak volna, de a kutatás éjfél és reggel nyolc óra között történt, tehát munkaidőn kívül. A kutatás reggel nyolckor véget ért, és a srácok elindultak vissza a városba...dolgozni.

"...az összetett terepviszonyokkal rendelkező, ezért hegyi-, vizi- és barlangi mentésre számtalan alkalmat szolgáltató Biharban a Salvamontnak szűkre szabott a bukszája... a kormányhatározatban megszabott felszereltség alig 15 százalékával rendelkezik a Bihar megyei Salvamont. A hegyimentők saját felszerelésüket használják a mentésekhez, nem kaptak eddig plusz juttatásokat sem a 98.000 Lei-es (kb: 650 Ft !) kiszállási díj mellé... fél éve például megmenekülhettek volna a fulladástól a Sebes-Kőrösbe zuhant gépkocsi utasai, ha a Salvamontot nem egy órával később értesítik... gyakorlatilag minden olyan mentéshez, amivel nem bírnak a fegyveres alakulatok, a Salvamontot hívják, csak nem mindegy mikor értesítik őket, s az sem, milyen eszközeik vannak a mentéshez..." (előbbi idézet a 2004-es viszonyokra vonatkozik, azóta a Bihar Megyei Tanács támogatja a szervezetet - a szerk. - A témában várjuk a további hozzászólásokat a Fórum rovatunkba.)
Gyulafi László
Budapest, 2004