Kerékpárral a Bihar-hegységben

Beküldve: .

Balázs D. Attila

Nagyvárad - Biharfüred

Biharfüred (Stâna de Vale) 1102 méteren fekszik a Bihar-hegységben és egy régebbi túránkon már érintettük egyszer. Akkor a Királyhágó felől indultunk és a lesi víztározó mellett, a Jád-patak vízesésekkel tarkított völgyében kerekeztünk fel az üdülőig. Most is több napig készültünk az útra, épp ezért a borongós idő sem tántorított el az indulástól. Nagyváradot Félix termálfürdő felé hagytuk el, Belényes (Beiuş) irányába, ahol fel kell térni a hegyeknek. A Nagyvárad és Belényes közti 60 km-es szakasz nem egy megerőltető vállalkozás, hisz csak néhány bemelegítő lejtőt kell kimászni és az aszfalt is elég jó állapotban van.
Kuin Nagy Lóránt barátommal komótosan, húsz kilométeres óránkénti átlaggal „döngettünk" négy órán keresztül a Fekete-Körös völgyében fekvő Belényesig.
Aki nem szándékozik a Nagyvárad - Biharfüred távot egy nap alatt teljesíteni, annak pihenő gyanánt ajánlom a közeli Köröstárkány falut, illetve Várasfenest, ahol már működik a faluturizmus. Fenes határában fel lehet keresni az Árpád-kori Béla várat is, ahonnan pazar a kilátás az egész Belényesi-medencére.
Ugyancsak négy órát tekertünk, míg Belényestől felértünk az 1100 méter magasan fekvő célpontig. A térképünk szerint a Belényes utáni Bondoraszó (Budureasa) község csak 12,5 km-re volt úti célunktól. A biztonság kedvéért a falubelieket is megkérdeztük, akik először 17-et, majd 20-at mondtak. Sajnos az utóbbi változat volt az igazi: 20 kilométer, 10-12%-os emelkedőkkel, viszont az út felfelé sem volt unalmas, mert Bondoraszónál hirtelen emelkednek a hegyek, grandiózus térbeli hatást keltve. A táv első 10-12 kilométerén még nem is szálltunk le a nyeregből, csak utána voltunk kénytelenek alkalmanként tolni a gépeket. Nem tagadjuk, lélekölő volt felcammogni, 6-8 km-es óránkénti sebességgel, de a rázós pillanatokban mindig eszünkbe jutott, hogy ugyanitt fogunk lejönni. Az út háromnegyedénél már vészesen fogyóban volt a folyadékkészlet és az energiaszeletek is. A csúcstól 3 kilométerre találtunk végre egy forrást, amely a hetek óta tartó hőség miatt alig csordogált ugyan, de életmentő és ezerszer jobb minőségű volt, mint bármely városi csapvíz. Itt hívom fel a biciklisták figyelmét, hogy a faluban előre „tartalékoljanak be" levekből, mert ez az emelkedő tényleg nem játék.
Gaudeamus. Ez a csúcson fekvő katonai üdülő neve, amit épp sötétedés után értünk el. Innen már csak egy
mennyei, másfél kilométeres lejtő választott el a céltól. Az időközben 20 fok alá csökkent hőmérséklet ellenére hatalmasokat kurjongatva téptünk le az üdülőig.
Utolsó produkciónak már csak a sátor felállítása maradt. Az Erőss Zsolt-féle kis RP-sátrat három perc alatt felvertük, s ezzel ki is merítettük aznapi energiakészletünket, de a dicsőség kedvéért, tábortűz hiányában, meggyújtottunk két fáklyát. Közben újból rá kellett jönnünk - mint minden hegyi túrán -, hogy itt még az éjszakák is varázslatosabbak, mint a városban. Nincs motorzaj és látni lehet a Tejutat, naprendszerünk millió csillagával.
 
Biharfüred - Drágán völgye

Másnap esőkopogásra ébredtünk, mely rövid idő múlva el is állt. Gyors mosdás a „vájúnál", reggeli, a túrabatárok leellenőrzése. Estére egy másik sátor vízálló huzatával takartuk le őket, ami tökéletes védelmet biztosított a nedvesség ellen.
Az aznapi túra útvonala még nem alakult ki, mivel számtalan erdőgazdasági út ágazott szét a szélrózsa minden irányába. A Bihar- és a Vigyázó-hegységek természeti látnivalói, a Bihari Karszt Nemzeti Park csodái sem voltak messze - légvonalban. Addig tanakodtunk, míg arra eszméltünk, hogy fogyóban van a kenyérkészletünk. A Jadolina szállodában több mint 5 lejt kértek fél kilóért,
ennyit nem voltunk hajlandóak kifizetni. Ekkor futottunk össze a környék ügyeletes hegyimentőjével, Paullal, aki többek között profi barlangász is. Felajánlotta, hogy megkínál minket egy jókora cipóval. Éppen kapóra jött, mert az „üzlet" megkötése után legalább túra ügyben is kikérhettük a tanácsát. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a tegnapi mászókához mérten lábainknak elég lesz a Drágán-patak völgyének és esetleg a hozzá közeli Ördögmalom-vízesésnek a meglátogatása. Ekkor tudtuk meg, hogy a hegyimentő szállás, az egykori „Bihari Turista Club" menedékháza panzióként is üzemel és épp magyarországi vendégei vannak. Az 5-8 ágyas szobák tiszták és olcsók.
Rövid szerelgetés után nekiindultunk a 30 kilométeres felfedezésnek. A kék kereszttel jelzett utunk a bővizű Csoda-forrás mellett vezetett el, ahol kötelező a kulacsok megtöltése, mert a Drágán-patak völgyéig nincs más forrás. Innentől kezdődik az igazi terep: GT-k és Schwinn Csepelek álma, WTB Velociraptor terepgumik eledele. 20-25%-os, hosszú, meredek kaptatón izzadtunk végig és két kilométer után értünk ki az első, kb. 1200 méter magasan fekvő nagy tisztásra, a Kis-havas-rétre. Fölfelé és majd ugyanitt visszafelé ökölnyi és sárgadinnye nagyságú sziklák szerettek volna a KTT-be (Kormányon Túliak Társasága) küldeni, majd a hirtelen erdei ösvénnyé változott út is vízmosásos lejtőbe torkollott. Néhány helyen kettétört fatörzsek is nehezítették a haladást. Közben egy hirtelen előbukkanó bocskoros móctól megtudakoltuk, hogy milyen „útviszonyokra" számíthatunk a továbbiakban. Ránézett a bringákra, azután mosolyogva csak annyit közölt, hogy az Ördögmalom felé nem pazarolná az energiáját, pláne kerékpárral. Sejtettük, hogy ezt fogja mondani, de tisztában voltunk azzal is, hogy eddig, vélhetően, nem látott sok hegyikerékpárt errefelé. A vízmosásos, sziklás terep után újból emelkedő következett, de ezúttal fenyők között. Ez már az ő birodalmuk. Földből pimaszul kinyúló gyökerek, ágak szemmagasságban, igazi rengeteg. Fél kilométer tekerés után végre kiértünk a hegyi legelőre és nem találtunk szavakat. Mintha csak a Gyűrűk ura világába csöppentünk volna. A semmiből megjelent hirtelen két paripa is, azután még kettő közelített. Fehér Gandalf lovai - gondoltuk. Körös-körül 1500-1600 méteres csúcsok, a Mező- és a Kis-havas, sűrű erdők, távoli legelők. Most sem értem, miért nem itt forgatták a filmet.

1400 méteren

1400 méteren tartottuk az első pihenőnket, majd megebédeltünk, ami energia-zaba híján konzervgulyás és hegyi levegő volt. Félóra álmélkodás után a tekerést a Vigyázó-hegység felé folytattuk. Újból ereszkedés következett, ám sokkal gyorsabb, hosszabb és veszélyesebb, mély vízmosásokkal. Repesztettünk is lefelé, mintha csak Tolkien orkjai üldöznének. Húsz perc zötykölődés és ugrabugra után találkoztunk Paul vendégeivel, akiknek már messziről fülig ért a szájuk, mintha csak azt mondanák: ha tudnátok, hogy még mennyi van hátra! De a patak moraját meghallva, már nyúlaztunk is lefelé. Két farönkből összeillesztett, keskeny hídon keltünk át a Drágánon, aztán fél óra pihenés következett.
Öt óra tájban indultunk neki az Ördögmalomnak (Moara Dracului), ahol még eddig sohasem jártunk. A patak menti kavicsos út mellett hirtelen jobbra vezetett a kék kereszt, egy újabb patakhoz, most már híd nélkül. Hirtelen meghajtottuk a gépeket, hogy pedálcsapás nélkül száraz lábbal érjünk át rajta. Itt vált igazi kárpáti kalandtúrává a dolog! A kék jelzés újból bevezetett az erdőbe és az út kis keskeny csapássá vadult, melyen már lehetetlen volt kapaszkodni. Lent kellett hagynunk a bringákat. Végül is kik lophatnák el? Az erdei manók, vagy a ShiManó? Ha valaki ismeri a Type O Negative zenekar October Rust című albumát, akkor elképzelheti, milyen hatást keltett a rengeteg, ami itt fogadott bennünket. Mindenütt zöld moha, az ösvény pedig a páfrányoktól alig látható. Moraj. Az itteni utak legnagyobb hiányossága, hogy sehol nincs kiírva, hogy mi milyen messze van, a jelzések viszont mindenhol frissen festettek. Aztán csak másztunk és másztunk, de a vízesés sehol. Csupán az Ördögmalom patakja zúgott. A sűrű lombozat miatt nem láthattuk, hogy az ég időközben igencsak beborult. Mire egy hatalmas sziklafolyáshoz értünk, ránk is borult. Jobbnak láttuk visszafordulni. Ezt éppen csak eldöntöttük, mikor két fiú tűnt fel az ösvényen. Kiderült, hogy ők is az Ördögmalomhoz tartanak. Kérdeztük, hogy nem zavarja őket az égszakadás? - mire csak annyit válaszoltak, hogy nekik már úgyis mindegy, bőrig áztak. A gyors szóváltás után már úgy rohantunk a hegyi zuhéban, mintha maga az ördög kergetett volna. Azóta is csak áldom a Gore Tex vízhatlanságát. Mire a sárga GT Karakoramot meg a Csepelt letoltuk, újból kisütött a nap. Hát így tréfált meg minket az ördög malma. Kissé frusztráltan, halkan szitkozódva gurultunk vissza a Drágánhoz, de megfogadtuk, hogy legközelebb nem ússza meg ennyivel a „molnár". A már említett hídnál gőzölgő ruháinkat szárítottuk, mikor motoros „urukhaiok" (szörnyszülöttek - Tolkien Gyűrűk Ura című művéből - szerk.) verték fel az erdő csendjét. Nagy meglepetés volt, de véleményünk szerint a moto-krosszosok maradjanak inkább a benzingőzös pályáikon és ne szokjanak át a természetvédelmi területekre.
Szétráztuk a karunkat, mire leértünk Biharfüredre. Lóri egy fokkal jobb helyzetben volt, mert biciklijén, elől, piroslott egy Suntour rugóstag, nekem pedig akkor még nem volt teleszkópom. Igazából ez a terep a sárga GT otthona volt. A japán Shimano XTR hátsó váltó, a szervós fékek és a többi alkatrész is hiba nélkül működött.

Excelsior

Az aznapi utolsó program egyszerű kis sétafikálás volt. Elbandukoltunk a meteorológiai állomásokhoz és az egykoron szebb időket látott Excelsior szállóhoz. Kár érte, de az üdülő tulajdonosainak, úgy néz ki, nem érdekük megmenteni a villámsújtotta patinás épületet. Estefelé újból találkoztunk hegyimentő barátunkkal, aki alig akarta elhinni, hogy bringával is meg lehet hódítani ezeket a helyeket. Remélem, bolhát ültettünk a fülébe és a jövőben a montisokra is gondolnak majd a turistautak gondozásakor.
Este újabb fantasztikus élményben volt részünk. Épp mielőtt bepakoltunk volna a sátorba, hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy a völgybe sűrű köd és pára áramlik be félelmetes sebességgel. Ezt a látványt már nem is tudom, hogy melyik film világához hasonlítsam. Perceken belül a látótávolság alig öt méterre csökkent. Eleredt az eső és reggelig esett.
A háromnapos minitúrából már csak a hosszú szerpentin volt hátra. Indulásunkkor a Gaudeamusnál a csúcsok már felhőkbe burkolóztak, érződött, hogy hamarosan beköszönt az ősz. Így búcsúzott el tőlünk a Bihar.
61 kilométer/óra. Ennyi volt a csúcssebességünk lefelé. Ha nem lettünk volna megpakolva, simán befogjuk a hetvenet. Nem fékeztünk sokat, de néhány kilométer után így is vészesen felforrósodtak a felnik. A korábbi 4 óra szerpentinezés helyett 30 perc alatt lesüvítettünk Bondoraszóig. Legszívesebben visszamásztunk volna.