A V5-ös zsombolyban

Írták: Perényi Katalin -  Zih József,  fotók: Szabó Lénárd

A Bihar hegység számos nagy barlangrendszert rejt. Itt találjuk Románia legmélyebb barlangját is, a V5-ös zsombolyt (-653m, 18 km hosszú), mely a Vereshegyalja keleti oldalán helyezkedik el, 1367 m tengerszint feletti magasságban. A barlang feltárása jól példázza a barlangkutatás szépségeit, nehézségeit. Erről szól alábbi beszámolónk.
Csúnya, nedves időben értem fel a varasói táborba. Két szakadt sátor árválkodott a réten, egyikben négy kártyázó srác töltötte az időt, a másik üresen kongott.
 - Szevasztok! Barlangászni jöttem! – Köszöntöttem őket.
Megállt a kártya a levegőben.
- Ilyen időben? - kérdezett vissza egyikük, miközben láthatóan felcsillant a szeme, majd hozzátette: - Indulhatunk?

Hevenyészve vertük fel sátramat, overallba bújtunk és pillanatok alatt a V11 bejárati kuszodájában görnyedtünk. Soha nem láttuk egymást eddig ezzel a sráccal, de találkozásunk első pillanatától tökéletesen megértettük magunkat, ugyanaz lebegett előttünk: barlangot feltárni.

Jó pár óra múlva csurom vizesen értünk vissza a sátrakhoz, az a néhány méter új rész, amit találtunk túl kevés volt ennek a társaságnak. 4-5 éve voltak Damm Pali szervezésében táborok ezen a réten, a V11 már 1,5 km hosszú, a V5 100, a Valea Rea pedig 140 méter mély volt, itt újabb kilométerekről, nagy mélységekről álmodoztak.
Másnap az eső apró permettel tovább áztatta sátraink szerény impregnálását. Overalljaink szétázva, a barlangok tele vízzel, így nem sok reménnyel vágtunk neki a V5-ös zsombolyt rejtő hegyoldalnak. A csillogó szemű srác, Radu, kora reggeltől macerált ezzel a túrával.
- Van az alján egy szűkület amin egy-két kalapácsütés után talán át lehetne férni - mondta.

Le is gyűrtük a bejárati szakasz kegyetlen részeit, aztán -40 métertől teljesen emberi méretek következtek, majd -100 méteren a hasadék! Hát igen! Az a két méter, ameddig a szem ellát, az borzasztó szűk, aztán a többi? Mit kalapács, még légkalapács sem igen segítene ezen! Néztük egy darabig a „reményt”, aztán átnéztük a többi lehetőséget, mert a barlangnak ezen a szintjén a víz megpróbált minden repedést kitágítani, persze egyet sem kellőképpen, így nekünk nem maradt más, mint fogni a vésőt és a kalapácsot és a legbiztatóbb tágításának nekiállni.

Két-háromfős csapatok váltogatták egymást a -70 méteren levő végponton, mígnem a harmadik napon Raduval voltunk a munkaponton. Épp két társunk jött leváltani bennünket, mikor Radu addig-addig fészkelődött a szűkületben, hogy átkerült a túloldalára
 
– Itt tágabb – nyögte, és már mászott is lefelé a sötét ismeretlenbe.
Hangját hamar elnyelte a repedés, mi lélegzet visszafojtva vártuk a híreket.
– Gyertek, hozzatok kötelet, egy akna következik!
 A résen, amin „átfolyt”, lehetetlen volt túljutni, véstük is vagy két órát, amíg hármónk közül nekem sikerült átpréselődni.
    

Két nagyobb termetű társunkat a dermesztő huzatú szűkület nem engedte át, a túloldalról próbáltak bennünket támogatni. Az új részben az első két akna zsákutca volt, de rövid mászással egy harmadik széléig jutottunk. Sorsot húztunk és Radunak „kedvezett” a szerencse, hogy leereszkedjen. Néhány méter sáros kuszoda végén volt az akna pereme, hat méter ereszkedés, majd ott az alja, aztán újabb néhány méter és jött a következő akna! De kötelünk csak pár méter volt, az újabb aknának a közelébe sem ért, ezért gyorsan döntöttünk, összekötöm beülőmet, lépőszáramat és mellesemet, hozzákötöm a kötelet és leengedem hozzá. Ő leoldja a kötelet, megnézi vele a következő aknát és fordítva is lejátsszuk a mutatványt! Remek, csakhogy az akna közepénél elfogyott a kötél, és Radu ott lógott a végén! Megpróbált visszamászni, víz is folyt a nyakába, lámpája is csak pislákolt, sikerült is egyik mászógépét leejtenie! Abban a pillanatban képtelen volt egy mászógéppel felmászni a kötélen! Felmérve tehetetlenségünket, úgy gondoltuk, hogy másik kötél és gép nélkül nem tud onnan kijutni. Rögtön segítségért indultam, számítva társainkra a szűkület túloldalán. Átkínlódtam magam az akadályokon, de a szűkületen túl csak hűlt helyüket találtam, pánikszerűen rohantam a kijárat irányába, persze a rohanás inkább vonszolódás volt a keskeny hasadékokban. Órákig tartott, amíg kijutottam, félholtan zuhantam be a táborba, előadtam a helyzetet, hevenyészve papírra vetettem egy vázlatot, azzal már futott is a tábor hadra fogható népe le a lyukba. Radu közben legyőzte tömlöcét, egy Obendorf csomó segítségével feljutott az aknából. A mentőcsapatot énekelve és újabb kötelet követelve fogadta, persze a fiúk rögtön elküldték őt melegebb éghajlatra.
Közben a felszínen is ragyogó napsütés váltotta a gomolygó felhőket, ám másnap a gyönyörű idő sem tudott a felszínen tartani bennünket, irány az új részek! A Rómeó és Júlia páholyt hamar elértük, aztán jött négy kis akna, köztük rövid, de szűk meanderek. A negyedik akna alján aztán minden eddigi álmunkat szertefosztó szűkület következett, ebbe is Radu próbálta be magát, de mert a hasadék, aminek az alja tűnt a legtágasabbnak, tele volt iszappal, hogy ne áztassa el az overallját, levetette, egy szál fürdőnadrágban kúszta át a tíz métert. A másik oldalon tág akna peremén kucorgott. Szó sem volt továbbmenetről, visszajött és vacogó fogakkal próbálta elmesélni a látottakat, azt, hogy egy hatalmas akna következik, de ezt az odavezető utat ő sem vállalná még egyszer.
Valaki előhúzott egy pólót, azzal törölgettük le véres testéről az iszapos levet, felöltözött, aztán nyomultunk ki ünnepelni! Bár csak 125 méteres mélységig jutottunk, a sok szűkület meg iszap számunkra megsokszorozta eredményünket, heroikus teljesítményünkre nagyon büszkék voltunk.1991-et írtunk, ezekben az években még mindig egy- két nap kellett ahhoz, hogy a Pádisra jussunk, járgány hiányában rövid, gyors túrákról nem is álmodhattunk, így ebben az évben a barlang mélysége már alig változott. Volt egy sikeres átkúszás a „Százhuszonötös” szűkületen, de a mögötte levő aknasor olyan mély volt, hogy kevésnek bizonyult bele az átvonszolt kötél. Ezután más cél nem is lebegett előttünk, mint a következő évi nyári tábor!
 
Nagy apparátussal vonultunk fel a kéthetes akcióra, Fóka barátunk mindenféle technikája és a többi résztvevő legfurfangosabb ötlete és felszerelése állt hadirendbe. Persze az esővel nem számoltunk, ez aztán elmosott technikát, katonai meg vegyvédelmi ruházatot, mindent. Ott álltunk az első hét végén a Százhuszonötös előtt több száz méter beszerelt elektromos kábellel és egy kettétört méteres Hilti fúrószárral, és a szűkületből nem pattintottunk le semmit!

Határozottan döntöttünk. A tábor minden résztvevője bevetésével két ember átmegy a Százhuszonötön és feltárja a barlangot, ameddig tudja. Azért csak kettőnek adatott meg ez a kiváltság, mert csak két neoprén volt a táborban, a Százhuszonötöst meg csak ebben a gúnyában lehetett túlélni. Egy Gigi nevű kolozsvári srác és én voltunk a kiválasztottak. Órákig tartott, amíg áthúztunk méterről méterre vagy 200 m kötelet, a felszerelésünket, az overalljainkat, ugyanis képtelenség volt a 8-10 méter szűk szakaszon bármit is magaddal vinni, ezért egy végtelenített kötéllel cibáltuk át a túloldaliaktól a holmikat. Mikor minden átjött, bebújtunk iszapos ruhánkba, visszaérkezési időpontot egyeztettünk a többiekkel és nekivágtunk az aknának. Legjobb tudásunk szerint akartuk beszerelni, ezért a nittek nagyon lassan fogytak, elmerevedett ujjaink nehézkesen szorították a kalapács nyelét, lassan haladtunk. -150 m körül elértük az eddigi kötélbeszerelés végét, onnan az akna végtelennek tűnően folytatódott és tágult. Egyszer mégis csak az alján álltunk, egy kis terem, abból néhány méter meander, majd kis akna, és ez így ismétlődött -220 méterig.
Aztán jött két 30 méter körüli ereszkedés, rövid lemászás és az egész tágas aknasor pocsolyás kis szifonba fulladt! -273 méter mélyen tartottunk, a köteleink elfogytak és akkor, ott nem nagyon sajnáltuk, hogy vége. Átázott, elgémberedett karral öleltem át Katit a Százhuszonötös túloldalán, de a táborban már minden kínt elfelejtve meséltük el az elért eredményt. A következő napokban Damm Palival a bejárat felfedezőjével még felmértük a feltárt szakaszt, ősszel, Katival még volt egy próbálkozásunk a Százhuszonötösön túli részen, de a Valea Rea-barlangi feltárások feledtették velünk az itt rejlő lehetőségeket.
Tíz évet érlelődött a vágy, ahhoz, hogy 2002 nyarán eldöntsük, megnézzük azt a végponti szifont, hátha lehet kezdeni vele valamit, no meg fölötte magasodik egy kürtő, abban is mintha volna remény, de a Százhuszonötöst előbb kitágítjuk! Többen eszeveszett ötletnek tartották, volt is némi igazuk, nem is vállalkozott a 2003 évi nyári tábor népes csapatából Robin, Katin, Marcin és rajtam kívül más, hogy naponta leszálljon szűkületet vésni! A felszínen nagyszerű száraz napok váltogatták egymást, a 15 éve tartó varasói kutatások alatt soha nem volt ennyire kegyes hozzánk az időjárás. A hatodik napi munka végére aztán átkerültünk a hasadék túloldalára, másnapra maradt az eredmény ellenőrzése és a bent lévő felszerelés kiszállítása. Az út megnyílt a Csipkerózsika álmot alvó járatok felkeltéséhez, persze a tábor utolsó napja következett és újabb hetek, amíg leereszkedhettünk a Százhuszonötön túlra.

Reményekkel telve vártuk azt a pillanatot, hogy a végponti szifon pici medencéjét újra elérjük, a viszontlátás nem is okozott csalódást, csak az, hogy a remélt vízszintcsökkenés helyett emlékeink képét láttuk viszont. A következő napi kürtőmászásnak sem lett eredménye, sőt a járatokat belengő huzat is mintha eltűnt volna. Hihetetlen volt, hogy ábrándjainknak itt van a vége! Kifele mászás közben minden sziklaszegletet megtapogattunk, minden repedés felé meleg leheletünk gőzét fújtuk, hátha valahol mégis találunk egy rést, amiből előtör a huzat. Aztán -220 méter körül eltűnt az addig mindent beburkoló pára, a kis tízes akna, aminek alján álltunk, szűk meanderrel folytatódott a bejárat felé, ennek a hasadéknak a testvére szerénykedett az akna túloldalán öt-hat méterrel fölöttünk. Ez nyelte el páraköntösünk, itt csillant fel az út a régóta várt mélységek felé. A repedést rutinfeladat volt elérni, aztán újabb három leszállás kellett, szűkületek sorozatát tágítottuk, bizony ez a szakasz sem adta magát könnyen, előbb egy termecskében eltűnt a huzat, aztán a télen kifelé áramló levegő mégis nyomra vezetett, bár a huzat ekkor egy járhatatlan repedésből süvített.

Júniusban négy napos tábort terveztünk a szakasz tágítására, második nap ketten szálltunk le, a többiek a Valea Rea-ba mentek vízszintregisztert cserélni. Ott aztán beütött a krach, a bejárati aknában a legsúlyosabb társunk alatt elszakadt egy hágcsó. Csak két métert esett, de olyan szerencsétlenül, hogy eltörött a farkcsigolyája. Mire mi kiértünk a V5-ből, már a mentőbe rakták a szerencsétlent társaink. A barlangban természetesen minden készenlétben várta a következő napi műszakot: a benzines fúrógép, a majdnem átvésett szűkület, ami mögött talán van valami tágulat. Reggel aztán Katival szótlanul ereszkedtünk a mélységek felé, az előző nap eseményeitől kicsit visszafogottan, nem is gondoltunk már a további bontásra. Aztán a helyszínen mégiscsak kozmetikáztunk valamit a szűkületen, a következőn meg erőlködés nélkül átcsúsztunk. Néhány méter után ott kucorogtunk egy ismeretlen feketeség szélén, ott, ahol féktelen pijjogásunk csodálatos visszhanggal adott választ! Hevesen szorítottuk meg egymás kezét! A legurított kő 10-15 métert esett, ez nem sok, de az oldalirányba eldobott nem érte el a falat! Ereszkedéshez persze kötelünk nem volt, így volt megint miről álmodni.

Egy hónap múlva már öten tátottuk szánkat a tizenöt méteres ereszkedés árnyékában, 420 x 50 x 20 méteres teremben álltunk. Ez lett a Matos-terem, annak az 1988-ban elhunyt kutatónak az emlékére, akinek vezetésével 100 méteres mélységet ért el hajdanán a barlang. Bármerre világítottunk, csak sejteni lehetett a hatalmas omladékkövek mögötti részeket. A lefelé tartó irányt hamar megéreztük, meredek lejtővel 100 méter szintet veszítettünk a terem egyik sarkában. Nagyméretű kövek borították mindenfelé a lejtőt, közülük is legfélelmetesebb a teherautó méretű Vasaló. A holdbéli táj után 100 méter szintkülönbségű hasadékrendszerrel értük el az É-varasói víznyelők földalatti  patakját, Iancu folyóját, melyet a pádisi fennsík vizeit behatóan vizsgáló hidrogeológusról kereszteltünk el.

 A 3-4 m széles járatban, kisebb tavakat átmászva, kb. 1,5 km után a patak nagy letöréssel eltűnik a Nedves lányok járatában. A víz egyre komorabb, agyagos falak között bukdácsol, hogy -653 méteren belesimuljon a KTC szifonba. A Nedves lányok járata fölött Calin társunkkal, rövid mászással 4 x 4 méteres fosszilis ágat sikerült elérnünk, aminek nem akart vége lenni. Fárasztó, keserves túrákkal, sok kötelet igénylő le-fel mászásokkal aztán a 2006. évi téli táborban, egy franciaországi csapat segítségével ennek is vége lett, a Taknyos fosszil a Franciák termébe torkollott. Itt esett le csak igazán az állunk: 50 x 50 méteres sötétség, melynek egyik oldalán 40 m ereszkedés, alján hatalmas omladék és valahonnan víz moraja szakítja meg a látható csendet. Az omladékban levezető 20 méteres szint után 55 m függőlegest kellett beszerelnünk egy lélegzetelállító vízesés mellett. Ennek alján is szifont értünk el a 650 méteres szinten. Az omladék tetejétől eddig két irányba tártunk fel járatokat, a 2007. évi téli táborban egy lefelé lejtő ágon, a Szénbánya-járatban -620 méter körül újabb szifonra értünk. Itt hogy nagyobb mélységbe nem jutottunk, kárpótlásul lenyűgöző aragonit képződmény-hegyekkel találkozhattunk!

Az omladék tetejétől a felfelé tartó irányba, 10 x 10 méteres sötét folyosó nyelte el lámpáink fényét, alján nagyméretű leszakadt tömbökkel. Köztük folyt a vízesés bővizű patakja, legalább kétszer akkora vízmennyiséggel, mint a Iancu folyója. Ez már a Padis fennsík középső részeinek vizeit vezeti ide. A vízben nem sok eséllyel lehet közlekedni, lépten-nyomon kőüstöket, tavacskákat, az omladékok miatt szifonokat kell kerülgetni, de ami fölötte van az óriási! 30 x 30 méteres sötétség, mindenfelé nagyobbnál nagyobb kőtömbök.

Így haladtunk vagy 400 métert, 10-20 méter szinteket mászva, ereszkedve ebben a lenyűgöző térben, a Titánok útja járatkolosszusban.  
2007. február elején itt időnk elfogyott, újra ott kellett hagyni az ismeretlent. A nyári szokásos esős időjárás nem engedte e részek további kutatását, télre kellett áttenni a feltáró táborokat. Az elmúlt két télen, három alkalommal töltöttünk lent egy-egy hetet, feltérképeztünk újabb három kilométer új részt ebben a gigantikus földalatti folyosóban. A méretek valamennyit csökkentek, de az elért végpontról csak időhiány miatt fordultunk vissza. Felszíni bontásokkal próbáltunk új bejáratot nyitni a rendszerre. Első célunk az volt, hogy elkerüljük a Matos-teremig tartó bejárati szakaszt. Itt az árvízveszély miatt nem lehet bármikor lemenni.
A felszíni tábor sátraitól 20 méterre, az évek óta piszkált Frizsider már több mint két km hosszú és 170 m mély, járataiból 2008-ban elértük a V5 egyik labirintusos részét, de ez még nem könnyített a bejutáson. 2007. nyár célja a Titánok útjának megközelítése volt a felszínről, lett is egy közel egy kilométeres, 120 m mély barlang, de a V5 járatait esze ágában sincs még elérni. Így egyelőre maradnak a téli táborok a maguk keservesen kellemes napjaival, emlékeivel.